Sophie vagyok, 16 éves. Ez nem egy beauty-blog. Nem egy divatblog. Csak elszeretném mesélni az életemet. Segíteni szeretnék minden gyenge, fiatal lánynak. Segíteni szeretnék, hogy rájöjjetek, mennyire gyönyörűek vagytok kívül-belül. Segíteni szeretnék, hogy ne essetek abba a csapdába, amibe én.
 |
| A legfontosabb - bízz magadban! |
Ez a történet mindössze 2 éve kezdődött. Új osztály, új közösség, új "barátok". Eleinte nagyon jól éreztem magam. Rengeteg helyre jártam, egyfolytában rohangáltam. Az életem ebből állt: fuvola, színjátszó, ének, tanulás, tánc. Fuvola, színjátszó, ének, tanulás, tánc. Egyiket követte a másik, semmi szabadidőm nem volt, amikor pihenhettem. Úgy éreztem, hogy azt csinálom, amit szeretek. Ekkor vette kezdetét az őrület. Itt kezdtek el a dolgok egy kicsit... kicsúszni a kezemből. Kimerült voltam. A felszín alatt sok problémám volt, amiket orvosolni kellett volna. Ehelyett én elrejtettem ezeket a sebeket. És végül az őrület határára sodródtam.
Nem ettem rendesen, tisztítókúrákat csináltam, önpusztító voltam. Nagyon nehéz volt leállni. A szüleim léptek közbe, akik leültettek és azt mondták: hajlandóak nekem segíteni, ha hagyom. Végig az járt a fejemben, hogy nincs más, amit tehetnék. Mindent elvesztettem és most azon kell dolgoznom, hogy visszaszerezzem. A szüleim mindenben támogattak és mellettem álltak, ők a legcsodálatosabb emberek a világon! Az életem során rájuk mindig számíthattam.Úgy haragudtam akkor a szüleimre... Nem akartam semmit csinálni! Erre ők: ,,Tudjuk, hogy most harcban állsz a világgal, de segítségre szorulsz." Azt eddig kihagytam, hogy megütöttem egy osztálytársamat. Nem vagyok rá büszke. Régóta fennálló lelki és fizikai problémáimat orvosolni kellett. MUSZÁJ VOLT.
Úgy érzem, azzal, hogy újra élhetem az életemet és szembenézek a félelmeimmel, befejezhetem azt, amit akkor elkezdtem. Mostanra megtanultam, hogy meg kell becsülni az apró dolgokat. Tavaly próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy folytathassam a "munkát", mert a zene, a színjátszás és a tánc az életem. Féltem, hogy ha abbahagyom, nem tudnám ugyanonnan folytatni. Nagyon nehéz lenne elviselni e dolgok nélkül az életet. Nehéz lenne továbbmenni a gyógyulás útján.
Van, hogy kételkedem magamban. Most éppen egészséges vagyok. De a függőség egy olyan dolog, ami végigkíséri az egész életedet. Lesznek napok, amikor mélypontra kerülök. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a "kezelés" óta nem hánytam szándékosan vagy hogy nem vágtam meg magamat. Nem vagyok tökéletes. Ez egy mindennapos küzdelem, ami mindig része lesz az életemnek.
Létezik egy társadalmi elvárás, hogy egy embernek/tininek hogy kell kinéznie és ez nagyon nagy teher mindenki számára. Legyen karcsú, fitt... Erről sokáig nem akartam tudomást venni, pedig nagyon is létező elvárás, aminek nehéz megfelelni. Az interneten olvastam hozzászólásokat az "ismerőseimtől" (akik ugyan nem azok, nem tudom, miért jelöltem őket vissza...), akik azt mondták, hogy ez a lány milyen rémesen néz ki, hogy milyen kövér (megjegyzem 164 cm - 52 kg). Úgy voltam vele, hogy ezek idegenek, ők nem fognak kedveskedni, hanem kimondják az igazat.Még is most is nehezemre esik megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy egészséges maradjak, de ugyanakkor karcsú is.
A SZERETET HANGOSABB, MINT A NYOMÁS, HOGY TÖKÉLETES LÉGY!
(Folyt. köv.)
